A Gonosz Herceg

Fejlesztő: Sándor István, Sándor Fodor
Kiadás éve: 1993

A Gonosz Herceg teljesen magyar nyelvű, szöveges kalandjáték, melyet színvonalas képek illusztrálnak. A játék stílusa ötvözi magában a kaland- és szerepjáték elemeit. A programban nem kell szöveget begépelni, amely csak lassítaná és bonyolultabbá tenné a kezelést. 

A játék letölthető innen c64-re: Link

Itt pedig következzen egy hosszabb leírás a játék eredeti dokumentációjából:

A GONOSZ HERCEG

I.

Már egy hónapja, hogy az Istenek pokoli meleggel árasztották el a földet
nem adván egy cseppnyi könyörületet s ezáltal egy kis esôt sem a rajta
dolgozóknak. Annak ellenére, hogy BAUGUR városánal nagy forgalmú kikötôje
és tengerpartja volt, a városfalon belül lakók sokmindent megadtak volna
egy kiadós esôért.

Nem így a kereskedôk, akik csak most érezték magukat elemükben, hogy az
esô és a sár nem nehezíti munkájukat, lassú utazásaikon. Hiszen sem sár,
sem szél nem hátráltatta ôket, s vígan vágtak neki olyan hosszú, de
jobban jövedelmezô utaknak is, melyeket rosszabb idôben nem tudtak volna
megtenni. Ćldották hát ezt a meleg, poros száraz idôt, s széles mosoly
jelent meg arcukon ha a busás bevételre gondoltak.

Gonosz Herceg - Magyar Fejlesztésű Játékok.png

Źgy volt ezzel az a nagydarab, hordóhasú, feketebôrľ kereskedô is, akinek
karavánja kibocsátásra várt a városkapunál. Miután az ôrök átvizsgálták a
karavánt és felhúzták a város bejáratát ôrzô vasrostélyt a mintegy
tizenöt igásállatból, hajtóból és lovasokból álló menet elindult távoli
célja felé.

A karavánokat mindig kísérték fegyveres zsoldosok, akik a kereskedôk
szolgálatában álltak. Most is mintegy tíz lándzsás, bôrvértes lovas fogta
közre a málhákat cipelôket.
II.

– Ez az! Nagyszerľ! Gyertek csak! – örvendezett hangosan egy középkorú,
cifra ruhát viselô férfi. Ruházata inkább hatalmat és gonoszságot
sugárzott, mint cifraságot. Fekete inget, fekete nadrágot és fekete
csizmát viselt. Mellénye sötétvörös, válláról csillogó ezüstszínľ köntös
lógott alá, melybe fekete és vörös mintákat, valamint ábrákat szôttek
ismeretlen mesterek. Arcán sľrľ, sötét bajuszt és szakállt viselt, haja
gondosan simult fejbôréhez.

Szája szarkasztikus mosolyra húzódott, ahogy az elôtte lévô asztal
üvegében egy kereskedôkaraván tľnt fel. Elôl egy nagydarab hordóhasú
feketebôrľ ember lovagolt.

Magyar Fejlesztésű Játékok - A Gonosz herceg

– Ezek lesznek azok, – szólt a mellette álló botjára támaszkodó, szintén
középkorú férfihoz. Amaz csak bólintott egyet, de nem szólt semmit.
– Remélem, ezt is meg tudod csinálni, úgy mint a többit. Igaz?
– Igen, uram – válaszolt mély basszushangján a kérdezett.
– Akkor induljunk – csapta össze tenyerét, s a még mindig botjára
támaszkodó férfi felé fordult. Az meglebbentette köntösét, s hangos
pukkanás közepette a két férfi semmivé foszlott a levegôben, mintha soha
nem járt volna senki abban a szobában.

III.

– Két óra múlva pihenôt tartunk. Szólj hátul, hogy ne maradjanak le, –
vetette oda a mellette lovagoló fiúnak a karaván elején haladó feketebôrľ
kereskedô. Az minden szó nélkül megfordította lovát, majd elvágtatott a
karaván porba veszô vége felé.

– Ha így haladunk, három nap múlva célnál leszünk. Remélem, dúsgazdagon
térek haza, morfondírozott magában a feketebôrľ, s szeme elôtt felrémlett
otthon hagyott szeretteinek arca, s néhány éjszaka ifjú feleségével.
Éppen ezeken gondolkozott, mikor egy kéz lökte hátba, hogy a kantárszárba
kellett kapaszkodnia, nehogy leessen lováról.

– Uram! Oda nézzen!, – mutatott a távolba egy borostás bôrvértes katona.
– Valakik erre tartanak!

Mintegy két mérföldnyire az úton valami ezüstösen megcsillant az út
porában, s egyenesen a karaván felé tartott. Öt perc múlva már kivehetô
volt, hogy egy kis csapat – mintegy tíz-tizenöt fô – közeledik feléjük.

– Nem tudom, kik lehetnek, azért legyetek készenlétben. – Szólt oda a
katonáknak a kereskedô.

Mintegy háromszáz méter volt már csak a karaván és a kis csoport között,
mikor a csoportból két alak vált ki és lehúzódtak az út szélére. A
többiek folytatták útjukat a karaván felé.

– Valami itt nem tetszik nekem, – morgott a kereskedô, aztán hirtelen
hátrafordult, s teli torokból elkezdett ordítani.

– Katonák ide! Hajcsárok, állítsátok meg az állatokat és tereljétek egy
csoportba ôket. Siessetek! Mindenki tudta, hogy mit kell csinálni, hiszen
nem ez volt az elsô fegyveres összecsapás, amiben részt vettek. Csakhogy
ezúttal elkéstek. A feléjük vágtató kis csapatot ugyanis egy közepes
nagyságú vörösen lüktetô golyó alakú valami elôzte meg, s csapódott az
összetömörülô zsoldosok közé. Amikor a levegôben süvítô golyó a földbe
csapódott, hatalmas dörrenés hallatszott, s a közelben lévô katonák
szanaszét repültek.

A robbanás után négy katona nem kelt fel többé. A többiek szédültek ugyan
egy kissé, de megróbáltak csatarendbe fejlôdni. Ekkor értek oda az
ellenséges lovasok. Egyszerľ bôrmellényt viseltek, kezükben görbe
szablyát tartottak. Egyáltalán nem úgy néztek ki, mint a komoly
fegyveresek. Mégis mikor összecsaptak a karavánt védô zsoldosokkal, azok
egyet sem tudtak megsebesíteni. Olyan félelmetesen erôsek voltak, hogy a
nyolc emberbôl álló kis csapat gond nélkül mészárolta le a karaván
mintegy harminc emberét. Nem volt látványos csata, inkább gyors öldöklés.
A karaván vezetôje még a tľzgolyó robbanásakor meghalt, így nem láthatta,
hogy hľséges embereit lemészárolják. A csata nem tartott öt percnél
tovább, s utána minden elcsendesedett. Ekkor az út oldalára húzódott két
ember is elindult a csata színhelye felé. Mikor odaértek, a harcosok már
a lovakra felkötött málhákat nézték át.

– Uram, parancsodhoz híven ezt az egy kurafit életben hagytuk. – Ezzel
egy az ijedtségtôl remegô fiatal fiút lökött az ezüstszínľ köpenyt viselô
középkorú férfi lova elé. A fiú a félelemtôl még beszélni is elfelejtett,
s csak szomorúan nézett maga elé.

– Nem azért hagytalak életben, mert könyörületes vagyok, – mennydörögte
a férfi. – Hanem mert szükségem van egy szemtanúra, aki majd elmondja a
város elöljáróinak, mi is történt itt! Mondd el a városban, hogy Kusbar
Herceg nem kegyelmez senkinek, s fôleg nem a gazdag kereskedôknek!
Értetted!? – kérdezte a holtravált fiútól, aki csak bólogatni tudott.
– Indulás! – adta ki a parancsot katonáinak, majd megsarkantyúzta lovát
és magára hagyta a még mindig porban térdeplô ifjút.

Tíz perc múlva a nemrég lezajlott csatára csak a porban heverô hullák és
a felettük keringô dögevôk emlékeztettek.
IV.

– Hát így történt, nagyuraim, – fejezte be mondókáját az átéltektôl még
mindig remegô fiú. Egy nagy díszes terem közepén térdepelt, egy hosszú,
fekete bársonnyal letakart asztal elôtt. Az asztal mögött díszesen
faragott székeken öreg elôkelôségek ültek. žk voltak Baugur város
elöljárói. žk irányították a város kereskedelmi, polgári és katonai
életét. Most egy kivételével mind a tizenketten a helyükön ültek, s
bosszús arccal hallgatták az elôttük térdeplô elôadását. Miután az
elhallgatott, mély csend ülte meg a termet.

– Tehát Kusbar Herceg ütött rajta a karavánon? – törte meg a csendet a
legidôsebb férfi. Hosszú, fehér szakáll és bajusz keretezte arcát. Ez
ebben a hónapban már a negyedik ilyen eset. A negyedik karavánunkat
veszítjük el, s általa szorgos kereskedônket! Uraim! Ez így nem mehet
tovább! Döntenünk kell, mitávôk legyünk? Kérem, ha valamelyikôjüknek
javaslata van, az most tegye meg. A fiú elmehet! – Az ajtónál álló ôrök
a térdeplô fiúhoz léptek, felsegítették és kivezették a terembôl. Az
asztal egyik végénél ülô idôsebb férfi most felállt, s hátratett kézzel
elkezdett sétálgatni a teremben.

– Nem adhatunk minden kereskedô mellé több katonát, mert akkor nem
maradna senki, aki támadás esetén megvédené a várost. De az sem lehet,
hogy ez az ördögi Kusbar az összes karavánunkat kirabolja, embereinket
pedig lemészárolja. Valamint az életben hagyottak elmondás alapján
harcosai jóformán legyôzhetetlenek. Egyszerľen tanácstalan vagyok.
– gondolkodott hangosan.
– Indítsunk hadjáratot ellene. Egy jól szervezett hirtelen támadással
meglephetjük, – javasolta az asztalnál ülô másik elöljáró.
– Ugyan, ez nem lenne megoldás. A városnak egyszerľen nincs annyi
katonája, amivel egy ilyen magyszabású hadmľveletet meg tudnánk
valósítani.
– Kérjünk segítséget a környezô városokból.
– Ez sem a legjobb megoldás lenne. A többi város örül, hogy most legalább
megtörheti kereskedelmi hegemóniánkat. Ha adnának is segítséget, hatalmas
árat kérnének érte.
– Nekem lenne egy javaslatom. – Szólalt meg egy pápaszemet viselô, fekete
hajú, markáns arcú férfi. – Mivel mind emberileg, mind anyagilag elég
véges a megengedhetô keretünk, béreljünk fel idegen kalandozókat, s
végezzenek azok a Herceggel helyettünk. Źgy aranyat, embereket és idôt is
megspórolunk.
– Már csak vállalkozókat kellene találnunk, – szólt közbe epésen a még
mindig sétáló férfi.
– A meghirdetett jutalom nagysága vonzani fogja a különféle vállalkozó
idegeneket.
– Ez nagyszerľ ötletnek hangzik, – lelkendezett a legöregebb bölcs.
– Kapitány! – hívta magához a terem ajtajánál álló katonát. – Küldjön
szét követeket mind a négy égtáj felé. Terjesszék el, hogy vállalkozókat
keresünk egy nem mindennapi kalandra. A jutalom egy ládányi arany.
– Igen, Uram! – csapta össze bokáit a katona, majd megfordult és elhagyta
a termet.
– Most már csak várnunk kell…
V.

– Mindig tudtam, hogy a varázslók furcsa szerzetek. Hogy a bele forduljon
ki! – morgott magában egy középkorú, ápolatlan férfi. Egyszerľ ruházatot
hordott, lábán vastag bôrcsizmát, hozzá bô bôrnadrágot. Felsôtestét csak
egy szakadt bôszabású ing takarta. Az ing szakadásaiból elôvillantak
hatalmas izmai. Hátán üres bôrtok csüngött, a belevaló pallos hiányzott.
Övébôl két vékonypengéjľ tôr markolata meredt elô. Ettôl eltekintve
teljesen fegyvertelen volt. Éppen egy kisebb patakon készült átkelni,
amiben kissé akadályozta összekötözött keze. Valamint az a tény, hogy a
patak másik oldalán egy hat fôbôl álló csoport várt rá. De, hogy amúgy is
szorult helyzete még rosszabb legyen, a háta mögött a távolban most
tľntek fel az ôt üldözô lovasok.

– Az egész világ összefogott ellenem! – bosszankodott magában, miközben
fogaival a kezét béklyóban tartó köteleket marcangolta. Közben a másik
parton álló kis csapat elkezdett átgázolni a patakon, hogy minél hamarabb
leszámolhassanak az idegen barbárral. Már csak pár méter választotta el
egymástól ôket, mikor sikerült fogaival szétmarcangolni kezén a köteleit.
Źgy, hogy kezei szabadon voltak, méltó ellenfele lett az idôközben
rátámadó, kezükben egyenes karddal hadonászó harcosoknak. Az elsô
rátámadó ellenséget hatalmas pörölyszerľ öklével küldte a másvilágra,
úgy, hogy egy ütéssel eltörte ellenfele orrcsontját. Aztán villámgyorsan
kihúzta övébôl két vékonypengéjľ törét, s most már azokkal osztotta
pontos, halált érô szúrásait és vágásait.

Mire a rá rontó idegenek észbekaptak, már három közülük holtan terült
el a földön. A megmaradt három harcos most más taktikát alkalmazott.
Megpróbálták körülvenni ôt, és ha szemtôl-szembe nem sikerült, hát
hátulról próbálták leteríteni. Azonban emberükre akadtak, s mikor az
egyik fickó elölrôl, a másik egyidôben hátulról támadott rá, a barbár
egy ügyes mozdulattal az elölrôl támadó felé lépett, és villámgyorsan
megragadta annak fegyverfogó karját, majd maga elé rántotta. A hátulról
támadó már nem tudta lefékezni magát, s leengedett karddal egyenesen a
társa kardjába futott. Hörögve roskadt le, s a kard, melybe belfutott,
véresen állt ki hasából… Eközben az eddig maga elôtt tartott harcossal
a barbár tôre végzett. Az eseményeket eddig bambán nézô utolsó idegen
hangos ordítással rontott rá a barbár harcosra. Az félrelépett a roham
elôl, majd elegánsan hátbaszúrta a még mindig ordibáló fickót. Az még egy
utolsót sikítva adta ki lelkét. Eközben a lovasok is egyre közeledtek, s
a barbár harcosnak, akit egyébként Solmarnak hívtak, nem maradt más
esélye, mint a patak másik partjától mintegy száz méterre lévô erdôbe
vesse magát. Feltéve, ha eléri. Mindenesetre ôrült rohanásba kezdett, s
magasba csapott körülötte a víz, miközben átfutott a patakon. Még ötven
méter. A másik partról már hallani lehetett a lovak dobogását. Még húsz.
A lovasok most érték el a patakot. A lovak könnyedén vették az akadályt,
nem jelentett nekik gondot átkelni a patakon. Már a másik parton jártak,
mikor Solmar elérte az erdôt, s eltľnt a szemük elôl. Mivel már
közeledett a szürkület, nem sok esélyük lett volna megtalálni az
üldözöttet.

– Légy átkozott, te nyomorult barbár! Jól jegyezd meg, amit most mondok!
Soha többé ne merj a szemem elé kerülni, mert akkor nem kegyelmezek! Tľnj
el Kyrandiából örökre, s jegyezd meg, így jár az, aki titkon beleolvas
egy mágus varázskönyvébe! – ordította az elôl lovagoló férfi, miközben
megállította hátasát. A mögötte haladók is megállították lovaikat, s
bosszúsan meredtek az erdôre, melyben szökött foglyuk pár pillanattal
ezelôtt eltľnt.
VI.

– A fene, aki megeszi! – mérgelôdött Solmar. – Miért kell nekem ilyen
kíváncsinak lennem?!

Ahogy egyre beljebb járt az erdôben, úgy gondolt vissza az elmúlt napok
eseményeire. Egy nagytudású, kedves, engedékeny varázsló szolgálatában
állt, egészen addig, amíg nem lett túl kiváncsi és vakmerô. Városról
városra utaztak, s ô egyfajta testôri szerepet töltött be a mágus oldalán.
A varázsló még azt is megengedte, hogy néha utánavigye a varázskönyvét,
ami tudvalevôleg a varázsló legnagyobb és legféltettebb kincse. Amikor
azonban ki akarta nyitni a könyvet, gazdája erélyesen ráparancsolt – ha
sokáig akar élnim, ilyet ne tegyen. A kíváncsisága azonban nagyobb úr
volt, mint óvatossága, s amikor egyik este egy pár percre egyedül maradt
a varázskönyvvel, óvatosan belepillantott. Abban a pillanatban, amikor a
könyv kinyílt, pár azon az oldalon lévô varázslat beleröppent egyenesen a
fejébe. Ijedten csukta be a különleges könyvet. Amikor gazdája
visszatért, azonnal megérezte a mágia közelségét. Rövid meditálás után
gyilkos szemekkel meredt Solmarra.
– Mondtam, hogy ne nyisd ki, Te ostoba barbár! – mennydörögte, s kezébôl
pókháló vékonyságú, de szakíthatatlan anyag tekeredett a megrémült barbár
testére, s úgy összekötözte, hogy mozdulni sem tudott. Majd szólt
katonáinak, akik miután a varázsfonal hatása elmúlt, megkötözték kezét
és elvezették. Másnap este a mágus megpróbálta agyából kiszívni azokat a
szavakat, melyek a könyvbôl az agyába szöktek. Minden kísérlete kudarcot
vallott. Végül, amikor a varázsló eltávozott a szobából, és ž egyedül
maradt, sikerült megszöknie és egérutat nyernie. Egészen idáig nem
üldözte senki, de aztán rátaláltak. S most egyedül bolyong ebben az
erdôben. A varázsigéket még mindig az agyában érezte, de használni nem
tudta ôket. Ahogy így gondolkozott, egy széles szekérjárta útra tévedt,
mely az erdôn vezetett át. Mivel vesztenivalója nem volt, elindult az
úton észak felé.
VII.

Már vagy öt napja haladt ismeretlen célja felé, miközben az út
kiszélesedett, elágazott, s ž találomra választotta ki az irányt, merre
haladjon. Az ötödik napon, mikor a nap éppen lenyugodni készült, a
távolban sötét tömeget vett észre. Kis idô múlva jól kivehetô volt a
várost védô falak alakja, s egy nagy kapu, melyhez az út egyenesen
odavezetett.

– Talán itt szerencsém lesz! – gondolta magában, s megszaporázta lépteit.
A kapunál két ôr tartóztatta fel: – Isten hozott, idegen! Reméljük, nem
rossz szándék vezérelt ide Baugur városába! Ha be akarsz lépni kapunkon,
három aranyat kell fizetned! – tartotta markát az egyik ôr.

Solmar morogva számolta le a három aranyat, majd szó nélkül indult meg a
város fôkapuján az elsô fogadó felé.
VIII.

A férfi talán ötvenéves lehetett, arcát fényesre festette a kandallóban
égô tľz. Nem volt még öreg, arcát mégis mély ráncok barázdálták, s barna
szakálla gondozatlanul csüngött le álláról. Üres tekintettel figyelte,
amint a lángok belekapnak az újonnan tľzre vetett fahasábba. Ruházata
nem volt elegáns, mégis nagy tudásról és élettapasztalatról árulkodott.
Lábán finom bôrbôl készült lábbelit viselt, hosszú, szľk, sötétbarna
posztónadrággal, felsôtestén barna inget és fekete rövid mellényt
hordott. Válláról egy vörös színľ köntös lógott le egészen a földig.
Kezét ölében nyugtatta. Pár percig még nézte a lobogó tüzet, majd
komótosan felkelt, hatalmas trónszerľ székébôl. A szoba egyetlen
ajtajához lépett, kinyitotta, majd visszanézve a parázsló tľzre, elhagyta
a szobát. Felnyergelt lova már várta ôt, s boldog nyihogással adta tudtul
gazdájának örömét. Tíz perc múlva már csak a messzeségben gomolygó
porfelhô adta hírül, hol is jár most ló és lovasa.
IX.

– Égessük meg máglyán!
– Akasszuk fel!
– Folytsuk vízbe!
– Négyeljük fel!

Mintegy százötven ember gyľlt össze a falu fôterén, s adtak jobbnál-jobb
ötleteket a falu fôbírájának arra a kérdésére, hogy mit csináljanak avval
a fiatal nôvel, aki egy vastag karóhoz volt kikötve. Az mérgesen nézett a
bekiabálókra. Nem tudta, mitévô legyen. Varázstudományával könnyedén el
tudta volna szakítani köteleit, azonban arra, hogy a tömegen is
keresztülverekedje magát, minden ereje kevés volt. Nem tehetett mást,
várt. Várt a megfelelô alkalomra, amikor már csak kevesen lesznek
körülötte és jó lehetôsége lesz a szökésre.

– Talis, te átkozott boszorkány! – átkozta ôt a mellette álló férfi,
aki egyben a falu fôbírája is volt. – Miért pont itt kellett ördögi
varázslataid mľvelned? Hát nem szenvedtünk már eleget? Te hoztad ránk
a rontást, hát vidd is el tôlünk! Lásd, hogy nem vagyunk barbárok, mint
Te, ezért szabadon engedünk, de a falut azonnal el kell hagynod! Ha
visszajössz, vagy itt maradsz, akárki büntetlenül megölhet! Ha azonban
úgy döntesz, hogy elmész, a falu határáig senki sem fog bántani! Mondd
hát döntésed!
– Elmegyek! – válaszolta csodálkozva Talis. Nem értette, miért nem ölik
meg, vagy legalább próbálják megölni.
– Jól van, vágjátok el köteleit – rendelkezett a fôbíró.

Miután kiszabadult, a tömeg csendesen morgolódva a tér szélére húzódott
és Talis kicsit félve elindult a faluból kivezetô úton, arra gondolva,
hogy minél hamarabb maga mögött tudja ezt az átkozott helyet.
X.

– Ez lesz az az út – morfondírozott magában lóháton ülve egy szakállas,
vörös köpenyes férfi. ž volt Magnus, a varázsló.

A megfelelô irányba fordította lovát, majd lassú ügetéssel elindult
kiválasztott célja felé.
XI.

Talis már vagy két hete bolyongott a számára ismeretlen vidéken, mikor
egy város tľnt fel szemei elôtt a távolban. Sietôsebbre vette lépteit, s
egy kis idô múlva már a város, – melyrôl mint késôbb megtudta, Baugurnak
hívnak – fôutcáját rótta.
XII.

– Fogadós, hozz még egy sört! – kiabálta a kissé már részeg barbár
harcos. Jelentôs mennyiségľ sör lehetett mér bendôjében, legalábbis az
elôtte lévô üres korsók errôl tanúskodtak. A fogadós újabb teli korsót
tett az asztalra. Solmar egy aranyat vetett felé, amit a fogadós fürgén
elkapott és zsebébe rejtette. De nem ment el az asztaltól.

– Uram – szólalt meg. – Lenne egy ajánlatom számodra. Solmar ködös
tekintettel meredt a fogadósra, aki eközben leült az asztal másik
oldalához.
– Mit akarsz? – morogta durván.
A fogadós azonban mintha meg sem hallotta volna a kérdést, zavartalanul
folytatta mondókáját.
– Olyan hírek keringenek a városban, miszerint önkénteseket keresnek egy
nem mindennapi kalandra. A felajánlott jutalom állítólag minden
képzeletet felülmúl. Egy hatalmas láda tele arannyal és drágakövekkel. A
városházán kell jelentkezni, s ott dôl el, hogy kit választanak e
veszélyes küldetésre.
– Hol van az a híres városháza? – kérdezte flegmán Solmar.
– Jer velem, odavezetlek. Ezzel mindketten felálltak és elindultak a
kijárat felé. Mikor elhagyták a fogadót, az egyik közeli asztalnál ülô
fiatal nô is utánuk indult, s biztos távolból követte ôket. Talis volt a
fiatal nô.
XIII.

– Uram! Bocsáss meg, hogy zavarlak, de fontos üzenetem van számodra, –
hadarta egy fiatal fiú, miközben bocsánatkérôen nézett a teremben ülô
férfiakra. Egy hosszú asztalnál tizenkét idôsebb férfi ült, fekete
ruhában. A fiatal fiú a középen ülô legidôsebb elôkelôség elôtt térdelt.
– Mondjad – szólalt meg az öreg.
– Egy mágus beszélni akar veled. Arra vár, hogy beléphessen a terembe.
– Jól van fiam. Küldd be ôt, ne várakoztassuk meg.

Pár pillanat múlva egy szakállas, magas férfi lépett be.
– Jónapot nagyuraim, s kérem bocsássák meg, hogy csak így hivatlanul
magukra török. – Kezdte mély basszus hangon.
– Nevem Magnus és varázslóként szolgálom a Jó Oldalt. Értesülést
szereztem egy bizonyos Kusbar Herceg fosztogatásairól. Azért jöttem, hogy
leszámolják vele, no meg a fényes jutalom is inspirált utamon. Ezzel
elhallgatott és amilyen hirtelen jött úgy el is hagyta a termet.
– Nos, uraim, – szólalt meg rövid csend után a legidôsebb férfi, – már
van három önként jelentkezô a kalandra. Most már csak választanunk kell,
kit bízzunk meg a feladat végrehajtásával…

Válasz írása

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: