Pro Libertate!

Fejlesztő: Huszár Games
Kiadás éve: 2006

A Pro Libertate – hűen a hagyományokhoz – címéből adódóan is maradt a szabadságharcoknál, viszont a fejlesztők kicsit hátrébb tolták a csúszkát az idővonalon, és beletenyereltek a tizennyolcadik század magyar és amerikai szabadságharcokba. A téma nevezetesen a Rákóczi Szabadságharc és az amerikai Függetlenségi Háború. Elsősorban a magyar kampány alapján írnám a jellemzést, mivel az amerikai gyakorlatilag ugyanolyan, illetve lényegében Boston bevételén múlik sajnos az egész játék. (A Battlefront kiadásában külföldön megjelent verzióban – For Liberty! – természetesen a jenkiké az elsődleges kampány.) Az alapkoncepció maradt ugyanaz: adott egy hexagonálisan felosztott, kétdimenziós, ugyanakkor tényleg szép térkép, melyen csapatainkat tologatjuk, városokat foglalunk el, miközben nyílt téren is próbáljuk hülyére verni az épp aktuális szemét elnyomót/szemét lázadót. Egyszerű, mint a kétszerkettő, nem? Hát – nem… A Pro Libertate ugyanis hat „erőforrással” operál, melyek mind komoly hatással vannak harcunkra: ilyenek az újoncok, lovak, fegyverek, ágyúk, pénz és befolyás.

Mindemellett figyelemmel kell kísérnünk népünk lelkesedését, és a csapatoknak is külön igényeik és mutatóik vannak, úgymint készenlét, készletek, morál, tapasztalat illetve (körökre osztott stratégia lévén) mozgáspontok. És hogy az összkép még impozánsabb legyen, ezek az alegységekre levetített mutatókból állnak össze. Szerencsére ezek a gyakorlatban könnyen érthető és fel/kihasználható összefüggéseket takarnak, és komolyan elgondolkodtatóvá teszik a játékmenetet.

Szükség is lesz az agymunkára rendesen, mert itt – talán nem túlzás – a stratégiai térképen dől el a háború. Elsősorban meg kell találnunk a középutat a haderőink mérete és a bevételeink között, majd fel kell építenünk egy stratégiát (kalkulálva például a Habsburg reguláris haderő általános minőségi fölényével), amit – ha mázlink van – nem tör derékba egy-egy éhínség, kemény tél, vagy felsővezetői ármánykodás. Persze az is megtörténhet, hogy hős „kurucz”-aink inkább mennek szerb menyecskékre vadászni, mint osztrák dragonyosokat aprítani.

Említettem, hogy a játék a stratégiai térképen dől el. Ebből eredendően ezúttal már van másik szint is, mégpedig a taktikai szint. A csaták többségét – ha akarjuk – már mi magunk is lejátszhatjuk. Ám ezzel el is érkeztünk egy kissé szubjektív megítélésű, de számomra mindenképpen zavaró tényezőjéhez a játéknak. Az 1848 is híres volt arról, hogy nyílt téren nehéz igazán döntő győzelmet elérni (Mi az, hogy nehéz? Gyakorlatilag lehetetlen), és még bajosabb volt, hogy a „valósághűség és a hadiszerencse” jegyében két-háromszoros létszám- és harcérték-túlerőnket úgy verte ketté az ellenség, hogy az nem is emberi. Ha mégis fordítva történt volna az ominózus nézeteltérés megvitatásának végkimenetele, sem esett sorsforduló: vesztettünk húsz-negyven embert, az ellenség úgyszintén, csak épp ezúttal hátrébb folytattuk a bulit egy hatszöggel. Nagy ünnep volt, ha egy csatában a veszteségek túlrúgtak a száz főn. Ami éppenséggel lehet, hogy reális, viszont játszhatóság szempontjából nem túl jó pont. És mivel az 1848 nem igazán hozakodhatott volna elő mással, mint játszhatósággal, ezért férfiasan bevallom: viszonylag hamar letettem. (Szükséges megemlíteni, hogy viszonylag sokan viszont nem így tettek!)

A Pro Libertate! ugyanakkor ebben is javít valamelyest. Ugyan veszteség terén ne számítsunk továbbra se mészárlásokra, viszont nem is kell eszement végeredmény-kalkulálásoktól tartani. Ha pedig valaki még így sem hinne a szemének egy-egy ütközet végeredményét tekintve, még mindig ott a lehetőség a játékos előtt, hogy lejátssza taktikai csatában maga, és megnézze, hol volt a probléma. Vagy hogy kétezer mezei lovastól mégsem várhatja el, hogy levágjon ezer jól képzett birodalmi vértest. 🙂 Egyébiránt a taktikai terep átlátható, az egységek vezérlete világos, a morálszint és a pontrendszerek pedig maguktól értetődőek. A veszteségek olykor nincsenek arányban a győzelem/vereség mértékével (például volt olyan, hogy az egész támadásom abból állt, hogy a szerencsétlen Habsburg haderőt szétágyúztam, de lejárt a köridő, így ők győztek), de mint mondtam, nem itt fog eldőlni a háború.

Akkor viszont hol? A stratégiai térképen, pontosabban – a városok alatt. Sajnos a ténylegesen nagy és maradandó/kihasználható siker egyetlen komoly lehetősége a városfoglalás, és igazán jelentős ellenséges erőket is csak úgy lehet elfogni, hogy beűzve őket egy városba azt elfoglalja a játékos (illik hozzátennem azért, hogy tönkrevert ellenséges hadseregek megadhatják magukat, de ehhez vért kell izzadni előtte). Azért itt sem kell szégyenkeznie a Pro Libertate!-nek. A várost akár körbe is zárhatjuk (településtől/erődtől függő mennyiségű hadsereget rakunk melléjük), és készletei kifogyván, egy idő után feladja magát. VérPistikék és/vagy TürelmetLenkék előtt természetesen az az út is nyitva áll, hogy odaállítanak öt-hat nehézüteggel és rommá lövik a várost/várat (a játékban külön jelennek meg a városok és az erődítmények) – azaz csak lőnék, ugyanis ehhez azért komolyabb mennyiségű ostromágyúra van szükség.

Egyébként kevés ágyúval nem is igazán érdemes nekimenni semmilyen erődítésnek, mert akkor talán kéthetente ha egyszer sikerül a lövetés, az alatt viszont ellenünk vígan javítja a várát, és megint kezdhetjük majd elölről… Ha viszont valahogyan mégis lebontottuk a falakat első szintig, kezdődhet a roham, és… lesz, ami lesz. Ezt ugyanis sajnos nem játszhatjuk le taktikai térképen. Itt már azonban nem olyan nagy gond, mert aránylag emberséges csata-számítással találkozunk.